De még egyszer: szükséges-e továbbra is emlékezni?
Sokak szerint kötelességünk, mert ezzel is tehetünk valamit azért, hogy ilyen tragédia soha többé ne történhessen meg. Ha az emlékezéssel egy újabb Holokauszt megelőzése a célunk, akkor arra kell választ keresnünk, hogy miként célszerű emlékeznünk?
A kérdés különös hangsúlyt kap az utóbbi évek és hónapok eseményeinek tükrében. Látjuk, hogy a háborúk és az emberi élet kioltását szentesítő ideológiák kora nem áldozott le, és a Holokauszt emlékét cinikus módon sokszor éppen a bűnösök használják referenciaként. Elég, ha az oroszok „denácifikációját”, vagy a Hamász kommunikációs doktrínáját említjük, amely a zsidó államot igyekszik náciként, Gázát pedig Auschwitzként beállítani.
Ugyanakkor az emlékezés természetesen erkölcsi kötelességünk is.
- Emlékeznünk kell, mert az áldozatok „halálukban hagyták ránk az életet”,
- emlékeznünk kell a világra, amely majdnem elveszett,
- és emlékeznünk kell a sok milliónyi legyilkolt ártatlanra, akik után nem maradt senki, aki emlékezzen.
A náci ideológia nem csupán embercsoportokat, hanem a „végső megoldással” azok ethoszát is meg akarta semmisíteni. A zsidók életigenlő bibliai hagyománya élesen szemben állt a nácizmus halált szentesítő ideológiájával. Az elesettek és gyengék erejét a hatalmasok fölött, a szabadságot, az egyén szabad választását és erkölcsi felelősségét valló zsidók veszélyes ellenségek voltak nácik szemében, akik az erősebb és hatalmasabb „természeti előjogát”, a természetes kiválasztódást, a természet kegyetlen erejét hirdették, és ezzel a személyes felelősséget tették zárójelbe. A nácik nem csak zsidók millióit akarták elpusztítani, hanem mindent, amit a zsidók a világnak jelentettek és megjelenítettek. A náci hadsereg felett 80 évvel ezelőtt aratott győzelem tehát akkor válhat örök ünnepé, ha a szellemi győzelmet is ünnepeljük.
„Halálukban hagyták ránk az életet” – fogalmaz az egyik legnagyobb modernkori héber költő, Chaim Bialik (1873-1934). „Élni jó” – fogalmaz a 102 éves Keleti Ágnes olimpiai bajnok, túlélő egy a Holokauszt emléke kapcsán készített életinterjúban. Ha az életigenlést helyezzük a középpontba, máris megtettük a tartalmas emlékezés első lépését. Zsidóként pedig, ha újra megéljük azt a közösségi, vallási hagyományt, azt a világot, amit a nácik nem tudtak elpusztítani, akkor nemcsak a magunk számára válik tartalmassá az emlékezés, hanem a világ minden közösségének fontos tanulságot kínálhatunk. Rámutathatunk, hogy az egyén, a mulandó ember a családja, közössége és népe nemzedékeket összekötő hagyománya révén válhat örökkévaló értékek hordozójává. Ezzel pedig maradandó emléket állíthatunk azoknak is, akik után nem maradt senki, aki emlékezzen.